Törökország: Törökország

Szeretettel köszöntelek a Törökország Egzotikus Világa közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz Így máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1782 fő
  • Képek - 690 db
  • Videók - 1264 db
  • Blogbejegyzések - 180 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 371 db

Üdvözlettel,

Törökország Egzotikus Világa vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Törökország Egzotikus Világa közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz Így máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1782 fő
  • Képek - 690 db
  • Videók - 1264 db
  • Blogbejegyzések - 180 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 371 db

Üdvözlettel,

Törökország Egzotikus Világa vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Törökország Egzotikus Világa közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz Így máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1782 fő
  • Képek - 690 db
  • Videók - 1264 db
  • Blogbejegyzések - 180 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 371 db

Üdvözlettel,

Törökország Egzotikus Világa vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Törökország Egzotikus Világa közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz Így máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1782 fő
  • Képek - 690 db
  • Videók - 1264 db
  • Blogbejegyzések - 180 db
  • Fórumtémák - 26 db
  • Linkek - 371 db

Üdvözlettel,

Törökország Egzotikus Világa vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

2004. október 2. szombat

Reggel elég korán felébredtünk. Gabi utólag bevallotta, hogy első ránézésre nem tett volna különösebb nagy összeget az életben maradásomra, de ennek ellenére elment, és hozott szőlőt, mint gyógyételt. Értékelendő, hiszen, kinézetem alapján azt gondolhatta volna, hogy kidobott pénz. Kis reggelink után összeszedtük az cuccainkat, és továbbálltunk. Elsőre megint csak a buszállomásig jutottunk, de ilyen az utazás, meg aztán mindig vannak olyan városok, ahol egyszerűen úgy alakulnak a dolgok, hogy sokkal többször fordulunk meg a buszállomáson, mint szeretnénk. Ilyen volt például Marokkóban az a bizalomgerjesztő hely, amelynek már a neve is az egzotikus Inez név, és a tehénszar összetételéből keletkezhetett: Inezgane. Ott például háromszor jártunk, pedig egyszer se szerettünk volna.

Szóval, a lényeg az, hogy megint ott álltunk az antalyai otogáron, ami mindig azt az érzést kelti bennem, hogy ez egy reptér, csak elfelejtették mellé rakni azt a baromi nagy betoncsíkot. A nap első állomása Perge volt. A busz persze nem vitt el odáig, csak az elágazásig, ahogy ez lenni szokott, mert az isten adta nép nem a romokhoz igyekezik, hanem haza a családhoz. Szóval teljes felszereléssel ott álltunk egy négy sávos út szélén. Legalább a felüljárónál raktak ki, így ha nem is egyszerű és könnyed volt az átkelés, de legalább biztonságos. A túloldalon elindultunk a kis úton, ami az ókori város felé vezetett, azzal az elhatározással, hogy kicsit kijjebb majd stoppolunk. Végül le is telepedtünk egy helyen, de nem akart semmi se jönni, ami jött, az meg tojt ránk. Aztán egy bácsi török-német keverék nyelven elmagyarázta, hogy meddő dolog amit művelünk, mert csak pár száz méter a bejárat attól a helytől, ahol stoppoltunk. Így újra felmálháztuk magunkat, és gyalogoltunk tovább. Az első kanyar után már elkezdtek feltünedezni a romok. Tényleg nem volt messze a bejárat. Megvettük a jegyet, és megdumáltuk, hogy ugyan hadd hagyjuk már ott a hátizsákokat. Beleegyeztek, így kevés gönccel folytattuk az utat. A bódé mellett ugyanis csak egy sorompó volt, a turistabuszok se itt álltak meg, és a giccseket se itt árulták a szerencsétlen ide látogatóknak. A sorompó után az út a régi stadion mellett vezetett a városhoz. A stadion egyébként egész jó állapotban van, kár, hogy mindenki csak úgy elsuhan mellette. Mi gyalog suhantunk, úgyhogy van már némi elképzelésünk arról, hogy mennyi is egy stadion, mint hosszmérték.

A stadion után volt csak a buszparkoló, a bóvliárusok standjai, és a büfé, ami ezeken a helyeken a legfontosabb. Egy kicsit megpihentünk a büfé lépcsőjén, mielőtt nekivágtunk volna a városnak. Az eddigiekhez képest sokkal több volt itt a turista, hiába, már az ő birodalmukban jártunk, nem a vadkeleten. Az egykori városkapu két oldalán tornyok álltak, ma már csak egy-egy íves faldarab áll belőlük, ami így is látványos. Sokat küzdöttem, hogy lefényképezzem, mert az emberek mindig tudják, hogy hova nem szeretném, ha állnának, és erre bátran tesznek is, sőt akkor se hajlandóak kitántorogni a képből, ha látják, hogy erre várok. A legkatasztrofálisabb az, aki ilyenkor integetni kezd. Ahogy ott álltam a kibiztosított fényképezővel, várva, hogy a kereső turistamentessé váljon egy mikrosecundumra, meghallottuk az első magyar szót azóta, hogy Törökországba érkeztünk. Istenem, de jó, hogy jöttetek! Régebben ilyen esetekben mindig megörültem, és megszólítottam a honfitársakat, eszmét cserélni, vagy csak beszélgetni egy kicsit, de egy ideje, hogy nálunk is rendesen beindult a kiutaztatás, és már nem elég, ha „Spanyolba” vagy „Horvátba” viszik őket, nem szívesen csevegek velük. Felhígult a társaság. Egy barátom azt mondta erre, hogy vizsgához kötné a turizmust, én csak az utazási irodákat szüntetném be. Aki nem képes egyedül eljutni valahova, az ne is menjen. (Bocs!)

Szóval ahogy ők haladtak egyenesen a főutcán, az idegenvezető javaslatára elfoglalták a régi szobrok talapzatát, hogy fényképezkedjenek, úgy mi borítottunk le néma kussban balra a néhai fürdők felé. Itt egy spanyol csapatba botlottunk, és meg kell mondanom, nem volt jobb az összkép, csak a dumát nem értettük. Itt is még álltak a falak, és jól látszott a padlófűtés és a medencék. A romok közt vezető ösvény hamarosan beleveszett a bozótba, úgyhogy visszafordultunk, és újra a városkapunál kötöttünk ki. A néhai tornyok között haladtunk át. Igazából inkább bástyák voltak ezek, belül három szinttel. A kapun belül a fal mellett szobrok álltak félkörben a falmélyedésekben, de csak századokkal ezelőtt. Ma már csak a talapzatok vannak meg, amire előszeretettel állnak a turisták. Érdekes egyébként, hogy a szobor lábnyoma benne van a kőben.

Innen, a városkaputól indul a főutca. Nem aprózták el, kétszer két sávos út, amit középen vízmedencék sora választ el. Egyik medencéből csurgott a víz a másikba, végig az út közepén. Az út két oldalán persze itt is, mint mindenhol a Római birodalomban, árkádok voltak a gyalogosok számára, meg persze üzlethelyiségek. A múlt emlékei közül minduntalan előbukkantak a jelen teremtményei, az árusok, akik valódi antik bizbaszokat akartak ránk sózni nagyon olcsón, ha ez nem ment, akkor bármi mást. Az se ment. Végigsétáltunk a főúton, el a szökőkút mellett, ami már jó régóta nem szökik, aztán vissza, az elejére, és tovább a fórumra.

A fórum egy négyzet alakú tér, rengeteg oszloppal körülvéve. Az oszlopokon kívül gondolom itt is üzletek lehettek, mert ahova sok ember jár, ott az üzlet. Az oszlopok nagy részét visszaállítottak, úgyhogy nagyon hangulatos a hely, csak a tógás pasik hiányoznak. Mondjuk valószínű, hogy ők sírva fakadnának, ha meglátnák városukat abban az állapotban amire mi azt mondjuk, hogy jó. Innen már visszafelé haladtunk, a hátizsákjaink és a következő római település felé. A porta mellett visszakaptuk a zsákokat, ettünk egy kis banánt, és a magyar útikönyvben elolvastuk, hogy pontosan mit is láttunk. Közben elhúzott mellettünk a magyarok busza. Integettünk nekik, annak mindig szoktak örülni azok, akik buszban ülnek. Felcihelődtünk, és elindultunk arra, amerről jöttünk, vissza a főúthoz, hogy egy újabb buszt kerítsünk, ami elvisz Aspendosba. Persze ilyen nem akadt, mert mint a világ minden táján, itt se mennek buszok egyik porbafingó faluból a másikba, kivéve, ha ezek egy fontosabb vonalon vannak. Hát Aspendos nem esett fontosabb vonalra, csak a turisták térképén, de ezen a tájékon ők más fajt képviselnek. Csilli-villi buszok furikázzák őket a tengerparti szállodából az ókor csodáihoz, út közben pedig szóval tartják őket, nehogy észrevegyenek olyat is, ami nem volt a prospektusban. Szóval ott álltunk az út szélén a felüljáró alatt, és sok más emberrel együtt vártuk a buszt. Jött is elég hamar, de a fent említett okok miatt csak Serik kies buszállomásáig vitt. A hely neve ismerősen csengett, évekkel ezelőtti utamról, de csak akkor jöttek elő az emlékek, amikor leszálltunk. Ó, igen, a történelem ismétli önmagát, kicsiben és nagyban is. Akkor is órákat kellett itt várnunk.

Most lepakoltunk a járdaszegélyre, Gabi meg elment harapnivaló után nézni. Közben éreztem, hogy eljött a végső leszámolás ideje, a kórral együtt nagy mennyiségű bennem felgyülemlett szőlőhéjtól szerettem volna megszabadulni. Pontosabban szervezetem szerette volna kilökni, és egyre inkább éreztem, hogy ha nem kerül elő Gabi, akkor nem tudom mi lesz, mert ha akarom, ha nem, hát kilöki. De előkerült, én pedig megváltam a tehertől, és egyben néhány napig tartó – hétköznapi ember számára természetesen halálos – kóromtól is. Nem is olyan sokára megérkezett a dolmuş, és felnyomulhattunk rá a sok gyerekkel és szülővel együtt. Vidáman zötyögtünk valamerre, de érzésem szerint nem egészen arra, amerre mi akartunk. Eleinte a főúton haladtunk, majd lefordultunk balra. Másfelé nagyon nem lehetett, mert jobbra a tenger volt, bár nem közvetlenül a partján haladtunk. Első meglepetésként egy elég jó állapotban lévő római vízvezeték, avagy aquaduct alatt hajtottunk át, ami balra is, jobbra is folytatódott. Innen már nem lehet messze a célpont, hiszen halvány derengésekből arra emlékeztem, hogy oda vezették a rómaiak a vizet, nekünk csak követni kell a vonalát. Követtük is, csak az ellenkező irányba. Aztán megérkeztünk valami tóhoz, ahol a sok úszógumis gyerek, és lazulásra vágyó fiatal kiözönlött, mi meg vettünk egy 180 fokos fordulatot, és újra a vízvezeték mellett haladtunk a keskeny úton, ami mellett a mai vízvezetékben folyt a víz. Szóval volt mellette egy öntözőcsatorna. A buszon csak hárman maradtunk, mindhárman olyan utazóformák.

Rövidesen megérkeztünk a célba. Itt áll a „világ” legjobb állapotban fennmaradt ókori színháza. Nem merek olyat rámondani, hogy görög, vagy római, mert a fene se tudja. Egyébként ez speciel római, de rendben tartották később a bizánciak és a szeldzsukok is, aztán még ma is használják. Ami nem egy rossz életciklus, tekintve, hogy kb. 2100 éve áll. Egyébként minden országban, ahol áll még római színház, ott van világ legjobb állapotú színháza. Az én véleményem szerint a szíriai Bosrában található az egyik legjobb, bár ez se rom. Megváltottuk a jegyünket, és bementünk. A cuccot persze kint hagytuk.

A színház tényleg frankó, és tényleg használják, azt kell mondanom, hogy sajnos, mert hangyányit agyonvágta a hangulatot a korabeli színpad fölé épített ideiglenes modern, színpadtechnikával, alumínium állvánnyal és reflektorokkal. A hatást fokozta, hogy bent találtuk a Pergében látott magyar csoportunkat, akik sokat hallottak már az ókori színházak akusztikájáról, és azonnal tesztelni szerették volna.

Gondolom mindenki által ismert az a jelenség, hogy ha harminc kappanhangú antitalentum együtt énekel, az egész elviselhető, annak ellenére, hogy egyesével borzasztóak. Ez az iskolai énekórákon tűnik ki általában, kivéve, ha zenetagozatos az osztály, mert akkor mindegy. Na, ez az a jelenség, ami itt nem valósult meg. Lehet, hogy a római építészek akusztikai tervei miatt, de tökéletesen hallottam, hogy minden egyes hang, amit kiénekelt a csoportunk, mind hamis volt. Ezen kívül nem sikerült ugyanazt a tempót tartaniuk. Pedig a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű nóta az, amit a külföldi vendégszereplők is elő tudnak adni, hogy hassanak ránk, ami általában nem sikerül, súlyos kiejtési és intonációs hibák miatt. Nem baj, vicces, mint ahogy a magyar dalnokok fonetikus angol szövegkönyve.

Minden szörnyűség ellenére voltak, akik megtapsolták őket. Nem kellett volna, felbátorodtak. Mi a maradandó agysérülés előtt távoztunk a színházból, és az erre vetődők azon egy százalékához csatlakoztunk, akik felmásznak a szomszédos dombra, ahol korábban a város állt. Ide felérve kapott értelmet az aquaduct is. Jól látszott, hogy az innen 5-6 km-re lévő hegyekből hozta a vizet ehhez a magányos dombhoz, ahol a város állt. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért nem ott állt a város. Na, persze ki akar messze lakni a színháztól?

A romok közül a bazilika volt a leglátványosabb, és a legnagyobb is. Mármint a színházon kívül, de az egy más kategória. Hatalmas boltívei vannak, és a falai is egész épségben megmaradtak. A domb tetejéről mindenféle kecskeösvényeken ereszkedtünk le, hogy felvegyük hátizsákjainkat, és célba vegyük Beşkonakot, a mai napra kinézett táborhelyet, valamint a következő nap látványosságát.

Ilyenkor már nem járnak buszok a kis falvakba, úgyhogy stoppolnunk kellett. A főútig simán eljutottunk két japán fotóssal, aztán a főúton se volt sok gond, meg onnan az első faluig. Ott aztán leragadtunk, mint tehénszar a felezővonalon. Hiába hadonásztunk, nem jött semmi. Egyszer aztán jött egy kocsi, és meg is állt, de csak azért, hogy pofátlan 30 $-os ajánlatot tegyen a fuvarra. Elvből elutasítottuk, ahogy a többit is. A legolcsóbb egyébként 10-ért ajánlotta magát. Több szakaszban eljutottunk valameddig, aztán felvett egy mikrobusz, ami már eleve tele volt fejkendős lányokkal, úgyhogy csak az első ülésre zsúfolódhattunk be. Elvittek Beşkonakig, sőt túl is, fel egészen a kanyonig, át a római hídon, és a túlparton vissza, majd egy panziónál kiraktak. Igaz a végén meg is vágott minket a sofőr 15 MTl-re.

Legolcsóbb szállásként a felvert sátrak kínálkoztak, bent ággyal, tiszta ágyneművel, igaz 35 MTl-ért. Hát, ahol nincs nagy kínálat, ott el lehet kérni a pofátlan összegeket. Ez is olyan hely, ahova Antalyaból kihozzák a népet, aztán este vissza, tehát csak nagyon kevesen töltik itt az éjszakát. Meg lehetett volna persze úszni sokkal olcsóbban is, de ahhoz nem sötétben kellett volna érkezni. Aztán hátra volt még a nap utolsó megvágása, a kaja. Ez fájt volna a legkevésbé, mert enni azt kell, meg már éreztem, hogy jó is lenne az életfunkcióim szempontjából, sőt mi több bent is maradna. Fejenként egy tízesért meg is etettek valami fűrészporból gyúrt húspogácsával, de csak arra gondoltam, hogy fehérje, szénhidrát, power, enni kell. Így aztán pénzügyileg megkönnyebbülve tértünk nyugovóra.

2004. október 3. vasárnap

Reggel azonnal raftingoláshoz öltöztünk, ami azért nem azt jelenti, hogy mentőmellényben rohangáltunk, csak a fürdőruhával készültünk. Elhagytuk meghitt katonai sátrunkat, és elindultunk visszafelé, a hídhoz, ahol átkelhettünk a folyó infrastruktúrával jobban ellátott felére. Útközben mintegy mellesleg megnéztünk még egy római hidat. Ez is áll természetesen, dacolva az elemekkel, meg a statikai számításokkal, de már nem használják, mert lényegesen kényelmesebb nyomvonalon fut a modern út, ami valószínűleg közel se lesz olyan hosszú életű, mint előde. A másik, a nevezetes, használatban lévő híd a kanyon kijáratánál áll, jó magasan a víz felett. Egyik oldalon egy keskeny, mély kanyonban örvénylik a víz, a másikon hirtelen kiszélesedik a völgy, és a víz is egy kicsit nyugisabban folytatja útját. Félelmetes látvány mindkét oldal. Egyik a sötét szakadék miatt, a másik meg a víz mélysége miatt. Ezen az oldalon ugyanis reggel szépen süt a nap, és kitűnően látszik, hogy milyen hihetetlenül mély a víz, a folyó szélességéhez mérten. Lelátni egészen az aljáig, annak ellenére, hogy 8-10 méter víz van a híd alatt, annyira tiszta, és fantasztikusan türkizkék, szinte már nem is természetes.

Célunk az volt, hogy megszabadulva a hátizsákoktól, és kávéval feltankolva egy kicsit megnézzük milyen is ez a kanyon. Az első kávézóban le is raktuk a cuccot, és a kávét is elintéztük, majd egy füst alatt lefoglaltuk a helyünket a tizenegy órai gumicsónakban, majd elindultunk a kanyonba. A sziklafal csak az egyik oldalon függőleges, a másikon csak majdnem. Saját hülyeségemtől vezérelve nem indultam volna el a sziklapárkányok labirintusában, de már jártam itt néhány évvel korábban, és akkor helyiek megmutatták, hogy hol lehet végigmenni, le egészen a vízig. Persze az élénk emlékek a helyszínen meglehetősen hiányosnak bizonyultak, mert csak arra emlékeztem, hogy hol indultunk, és hova érkeztünk, ami közte volt, abból a sok sziklán fel és le maradt meg.

Tulajdonképpen a sziklafalon keskeny párkányok vannak, amik hol kiszélesednek, hol elkeskenyednek, de leggyakrabban egyszer csak eltűnnek. Mielőtt persze elérné az ember a végét egy-egy ilyen párkánynak, lehet váltani. Egyel fentebbi, vagy lentebbi szintre ereszkedni, aszerint, hogy merre lehet, meg merre érdemes. Ahol egy kicsit több a hely, ott olajfák nőnek, vagy csak úgy heccből, vagy valaki ültette őket. Ez így elmondva persze egyszerű, csak amikor ott araszoltunk előre, soha nem tudtuk, hogy most mindjárt szélesebb szakasz jön-e, vagy a vége. Aztán azt se, hogy fölfelé, vagy lefelé másszunk, hol folytatódik az ösvény. Jó néhányszor vissza kellett menni, és új irányt próbálni. Az egész egy függőleges labirintus, ahol a kérdés nem a jobbra, vagy balra, hanem a fel, vagy le. Végül csak megérkeztünk. Megérte. Ezen a helyen egy kicsit szélesebb a kanyon, és maradt hely valami öbölféleségnek, meg nagydarab szikláknak szerte-szét. A víz hideg és tiszta, a folyóba több helyen vastag sugárban ömlenek a források egyenesen a sziklafalból, vagy a parti sziklák közül. Sokáig nem maradtunk, mert vészesen közeledett a tizenegy óra, úgyhogy visszaindultunk. Azt hihetnénk, hogy visszafelé már könnyű, de nem. Fordítva nézve teljesen másnak tűnt a hely. És ha nem is keresgéltük az utat annyit, de a végén csak kilyukadtunk a kiindulási pontnál, a hídnál. A gond csak az volt, hogy tíz méterrel felette. Megint vissza, na még egyszer. Pont időre értünk a kávézóhoz, ahol addigra már nyüzsögtek a turisták.

Az egész rafting nem túl nehéz, de veszélyérzetünk azért volt, mert minden cuccunkat a mikrobuszban kellett hagynunk, pontosabban mellette, mert a sofőr majd berakodik. A minden cuccban benne volt a fotós táska útlevelek, teljes kp. készlet, repülőjegy, csak hogy a jobbakat említsem. Magunkkal csak a fürdőgatyát és papucsot vittünk, abban hazautazni stoppal meg elég ciki. De hát nem attól extrém sport a rafting, hogy unalmas. Tehát a nemzetközi csapat levonult a partra, ahol beosztottak minket luxus óceánjáróinkba. Első körben eligazítás, mi szerint evezni kell, mindegy mi történik, kiesés esetén kapálódzás javallott. Utána próbakör felfelé a folyón, a hídig. Vezetőnk el volt tévedve egy kicsit fizikai állapotunkkal kapcsolatban. Ahogy egy kicsit beszűkült a folyó, és beljebb eveztünk, máris megmutatta a víz, hogy merre akarunk mi menni. Egyébként igaza volt, mert lefelé. Ilyen szépen irányba állva megindultunk, és besoroltunk a tömegbe. Ekkorra megérkezett mindenki, aki szerette volna hideg vízben lefröcsköltetni magát. Antalyából buszokkal hozzák ki a jónépet, leúsztatják a folyón, lent kihalásszák a szénné sült németeket, és a sokkal nagyobb létszámban jelenlévő orosz maffia alvezéreket, megetetik őket, és irány vissza a hotel. Hát kicsit lehangoló volt a látvány, erősen emlékeztetett a Vidámpark mesehajójára, csak nem volt a parton sehol egy Jancsi, vagy Juliska. Egy rövid szakasz után megálltunk megnézni a kisebbik római hidat, ami mellett reggel eljöttünk. Mostanra már sorfalat álltak előtte a népek, hogy lefényképezzék őket. Hatalmas üzlet, ugyanis gépe senkinek nincs, de a hivatásos fotós már várja őket, és a túra végén személyre lebontva megvásárolhatók a képek. Nyilván a monopolhelyzet által szabott árakon.

Itt roppant hasznos volt, hogy hoztunk papucsot, mert a köves mederben sétálni, vagy az útra felmászni nem élvezetes program. Körülbelül tíz méter után csúsztam meg először, lábamon a Kínai Népköztársaság remekével, melynek ragasztása azonnal engedett a felsőbb erőnek, lehetővé téve, hogy a papucs a bokámig csússzon fel. Meg nem adta magát, annál azért szívósabb darab. A pánt egy fél centis darabja makacsul ragaszkodott a talp habszivacsához, de nem sokáig. A következő lépésnél, amely során próbáltam arra ügyelni, hogy papucsom maradványai a talpam alatt maradjanak, annak ellenére, hogy a víz felhajtóereje nem értett velem egyet, újra megbillentem, és egy kicsit gyorsabban emeltem ki lábamat a vízből, úgyhogy a papucs inkább maradt. Párja ezt látva nem bírta tovább, és ha már szíve nincs, neki is a pántja hasadt meg.

Ezzel a probléma meg is oldódott, továbbiakban a hónom alatt folytatták az utat, majd biztonságba helyeztem őket a tutajunkban, azzal a céllal, hogy végső nyugalomra majd az első szemetesben lelnek. Itt emlékeznék meg a kínai tépőzáripar eredményeiről mert mindkét papucs előbb szakadt szét, mint hogy a tépőzár kinyílt volna. A tömeg ellenére jól éreztük magunkat. Persze a szomszéd hajókban mindig akadt olyan, aki úgy gondolta, hogy az élet egy háború, és neki a sorsa az, hogy minket kell lefröcskölnie. Nem hagytuk magunkat. Az evezéssel nem fárasztottuk magunkat, ha már úgyis arra megyünk, amerre a víz visz. Azok az emberek, akik szükségét érezték a fröcskölésnek, rendszerint annak is szükségét érezték, hogy egyszerre üvöltsék: ágyin-dvá-ágyin-dvá, miközben a szemük majd ki szakadt, úgy eveztek. Hát, mindenki úgy élvez, ahogy tud. Tartottunk még egy pihenőt, egy homokpadon – cigi szünet – mondta a vezetőnk. Cigije persze csak neki volt, hermetikusan lezárt csomagolásban. A nap végére azért rendesen megéheztünk, de sebaj, már várt ránk a végállomás, ahol az előre megrendeltek szerint várt a kaja. Lezuhanyoztunk, mert zuhanyzó is volt, meg átöltöztünk. A cuccunk is megérkezett, mert miért ne érkezett volna meg, úgyhogy teljes nyugalomban, és békében tömtük magunkba a csirkebabot. Megnéztük a fotóinkat is, aztán nem vettük meg.

A busz, ami a cuccainkat hozta, Antalyába tartott, és minket is magával vitt. Csak komótosan, nyugodtan, különben is minden utast le kellett rakni, ott, ahol reggel találták őket. Ketten közülük olyan helyen laktak, hogy azóta se tudok napirendre térni felette. Tematikus szállodák a parton, mindentől távol, közel a legcsóróbb környékhez. Egy Topkapi, egy Kreml, egy Dozse palota. Hát ki akar ilyen helyen – nyilván nem olcsón – lakni?!

Antalyába beérve átszálltunk a helyi járatra, és szeretett, gyakran látogatott otogarunkra mentünk. Találtunk egy buszt, ami többé-kevésbé megfelelt az igényeinknek, és 23:30-kor indult Denizlibe, hogy 2:30-ra érjen oda. Onnan még néhány kilométer Pamukkale, tehát dekkolni kell a buszpályaudvaron. Nem nagy gond, abban már úgy is jók voltunk. Bemelegítésnek rögtön várhattunk egy keveset, mert még csak délután hat volt. A ránk szakadt rengeteg szabadidőt a dögrovás miatt elmaradt naplóírással próbáltam kitölteni. Végre megérkezett a busz is, hogy indulhassunk.

2004. október 4. hétfő

Testnek, léleknek egyaránt egészséges a korán kelés, állítják az öregek, de szerintem ez egy baromság, amit azért találtak ki, mert nem tudnak aludni, és unatkoznak reggelente. Alapozom véleményemet arra, hogy reggel nagyon korán keltünk, és rossz volt. Ott álltunk Denizliben az otogáron, a nagy büdös semmiben. Denizli nem egy nagyváros, a buszállomás is ehhez méltó. Váróterem ugyan van, de nem túl zárt, így fütyül benne a szél. Próbáltunk aludni, de a székek kényelmetlenek voltak. Vagyonvédelmi okokból megpróbáltunk a hátizsákokon aludni, ami bizonyos fáradtsági szint után sikerülni szokott, de úgy látszik, hogy ehhez túl kipihentek voltunk, vagy a hideg nem engedett. Ekkor jelent meg őrangyalunk, aki megmentett minket a kényelmetlenségektől. Na, nem Teréz anya valamelyik utóda szánt meg minket, hanem a török évezredes kereskedői génkiválasztódással létrejött szállodatulajdonos. Felajánlotta, hogy a mikrobuszában aludhatunk, ott jó az időjárás. Kapva kaptunk az alkalmon. Szépen elszunnyadtunk, de kezdtek érkezni az újabb hajléktalanok. Emberünk Pamukkaléba tartott, csak kijött valakiért, hogy elvigye a szállodába, ami saját tulajdonában áll. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, de ha nem, akkor az ilyen munkaerőt – aki hajnali fél háromkor kuncsaftra vadászik – nagyon meg kell becsülni.

Persze a nyers igazság az volt, hogy mikor elindult, még nem sejtette, hogy kiért jön. Mert például értünk jött. Tudta, hogy éjjel érkezik néhány busz, amin lesz néhány turista, aki Pamukkaléba akar menni. Ilyenkor – kora hajnalban, csipás szemmel – egészen másként, mondhatni meggyőződés nélkül alkudozik az ember a szállásra. Ennek ellenére emberünk nem erőszakoskodott, felajánlotta, hogy elvisz, aztán vagy nála alszunk, vagy nem, ahogy akarjuk. Na, hát ezt nevezem én hosszan tenyésztett kereskedelmi érzéknek. Szívességet tesz azzal, hogy elvisz ingyen, és utána azt választunk, amit akarunk. Például a szállodát, ami előtt megáll. Persze megtehettük volna, hogy tovább állunk, és felverünk valakit a következő helyen, de minek, ha egyszer itt is jó árat ajánlott. Szóval bekaptuk a mézesmadzagot. Szerencsére a keleti világban ez nem igazán azt jelenti, mint a Föld másik felén. Ez az, amit meg kell szokni. Nevezetesen azt, hogy nem kell folyamatosan azt várni, hogy na, most faragunk rá, most mondja majd meg, hogy az éjszakai fuvar 70 $ volt, vagy valami hasonló. Nem, egyszerűen megkérdezte, hogy akarunk-e maradni, 30 MTl egy éjszaka. Korrekt ár, de én is az vagyok, így rögtön felvetettem, hogy legyen inkább 20. Rábólintott, és már mehettünk is aludni.

Mentünk is, mert ugye, hajnalban kelni marha egészséges, de lassan kezd bebizonyosodni, hogy a nyugati társadalmak folyamatos egészségkereső életmódja olyan mértékben vonja meg az emberektől az örömeket, hogy lassan többen lesznek egészséges öngyilkosok, mint ahányan infarktust kapnának. Na, mi nem szerettünk volna ilyen rút baleset áldozatai lenni, így eldőltünk, és tízig stabil oldalfekvőben maradtunk.

Először is ettünk valamit, mert az alvás egymagában nem hozza vissza az életpontokat, aztán elindultunk, hogy megnézzük azt, amiért tulajdonképpen idejöttünk, Pamukkale híres szikláit. Tulajdonképpen a falu is erről kapta nevét, Pamukkale ugyanis pamutvárat jelent. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy pamuthoz hasonlít, de biztosan nem látott még jéghegyeket. Az itt feltörő termálvíz tele van ásványi anyagokkal, amik csak arra várnak, hogy a felszínre bukkanva lerakódhassanak. Az így képződő mészkő medencéket hoz létre, egyik medencéből a víz a másikba folyik, le egészen a hegy aljáig. Ettől fehér az egész hegyoldal. A kis teraszokban megáll a melegvíz, aztán a peremen csörgedezik egyre lejjebb. Régebben ezekben a medencékben lehetett fürdeni is, de ahogy egyre több turista lett, egyre jobban kopott a nagyon puha mészkő, úgyhogy mielőtt még legyalulta volna az invázió a világörökséget, betiltották a fürdőzést. A látogatás is elég korlátozott.

Mi is megvettük a belépőjegyünket, majd a cipőnket levéve folytattuk a sétát. Innen már cipőben nem lehet mászkálni, pont azért, hogy óvják a helyet. Sajnos kevés sikerrel. Ahogy egyre több lett a turista, egyre nagyobb volt az igény a termálvízre. Először a természetes medencékben való fürdést tiltották be, de nem használt sokat, mert így mindenki a szállodák medencéiben áztatta magát, ami azzal járt, hogy a termálvízkészletet elszivattyúzták a medencék feltöltésére, még mielőtt felszínre törhetett volna. Akkor megpróbálkoztak a plasztikai sebészettel, és betonból csináltak „természetes” medencéket, hogy majd azokat is bevonja a mészkő, és pont olyan lesz, mint az eredeti. Víz híján azonban egy kicsit se akarta bevonni semmi, úgyhogy lemeszelték őket, hogy legalább fehérek legyenek. A mentési kísérlet most ott tart, hogy a hegy tetején lévő néhány szállodát lebontatták, megszűntették a medencéket, hogy több víz maradjon. Sokat nem ért, mert lent a faluban minden kutyaütő kis szállodának van medencéje. Gondolom ez lesz a következő lépés. Addig is terelgetik erre-arra a vizet, hogy jusson nagyjából mindenhova. A turisták meg egyetlen ösvényen mehetnek fel, kezükbe a cipőjükkel. Délelőtt ez még nem annyira veszélyes, de délutánra kicsit hervasztó a helyzet. A fehér hegyoldalon úgy másznak fel a tömegek, mintha egy habos sütit elhordó hangyasereg.

Pamukkale már évezredek óta híres fürdőhely, csak a rómaiak még Hierapolis néven ismerték. Ennek nyomát is hagyták egy romváros, és az elmaradhatatlan színház formájában Mi is ide mentünk, miután hangyaként részt vettünk a hegy koptatásában. A színházba alig jutottunk be, mert az általunk kinézett bejárat éppen a felújítási munkaterület része volt. Óbégattak a melósok, hogy no entry, nem bejárat, de ez nem zavart túlzottan, csak benéztünk az ajtón, majd kerülhettük meg az egészet, ami annyit is jelent, hogy mászhattunk fel a hegyre, aminek az oldalába épült. Szépen helyreállították, de így a sokadik színházként csak annyit tudok rá mondani: színház. Innen keresztül vágtunk a temetőn a Fülöp apostolról elnevezett templom felé. A táv nem kicsi, és az egészet kitölti a gigantikus római temető. Kicsit elgondolkodtató, hogy mekkora a víz gyógyító ereje, mert az a rengeteg halott, aki itt van eltemetve, nyilván azért jött, hogy aztán hazamenjen, csak valami nem jött össze.

Keskeny kis ösvényeken ereszkedtünk lefelé a kiszáradt kórók és fű között. Így őszre, – de leginkább már júniusra se – marad sok zöld errefelé. Nyáron minden porzik, és ettől minden poros is, így szürke az a kevés kitartó növény is, ami nem adja fel a küzdelmet. Ahogy ballagtunk lefelé, gyanús hangokat hallottam magam mögül, mintha valami csúszna. Megfordultam, és nem kellett csalódnom, Gabi feküdt a porban, kiterülve csúszott a hegyoldalon. Térdén és könyökén virítottak szépen a horzsolások, mint egy rosszgyereknek. Szinte már vártam, nagyon látványosakat tud esni.

Leértünk a régi város főútjára, még most is jobb állapotban van, mint némelyik otthoni út. Alatta csatorna, helyenként, ahol a kövek közt belátni, még víz is csillog. A város nagy része még nincs feltárva, de így is látható, hogy merre futottak az utcák, és némelyik ház udvarára is be lehet menni, felismerhető, hogy hol voltak a szobák. Közben szépen megszaporodtak a turisták is a területen. Csak úgy nyüzsögnek a kiló aranyakkal felékesített orosz maffiaemberek, magasan kvalifikált cicababáikkal. Lefelé menet kicsit elüldögéltünk a sziklákon, és bámultuk a kilátást, míg el nem jött az a szakasza a napnak, mikor a vizet arra terelték, ahol ültünk. Félreérthetetlen jele annak, hogy menni kellene lefelé. Kerülgettük a felfelé igyekvőket, miközben erősen kellett koncentrálni, hogy ne gyalogoljunk olyan helyre, ami szúr, és ne lépjünk olyan részre, ami csúszik. Ez utóbbi sokkal alattomosabb. közben még arra is figyeltünk, hogy ne sétáljunk bele a fényképekbe, amit kigyúrt aranyláncos, korábbi megszállóink csináltak a cicamicáikról, akik mindenféle divatmodell pózban feszítettek bikiniben a hófehér háttér előtt.

Az egész napos sétálgatás után a szállodában pihengettünk egy keveset, aztán a vacsorára gondoltunk egyből. Tisztára, mint a csecsemők, eszik, alszik… Jó, csecsemők nem buszoznak éjszaka, és nem néznek ókori romokat, csak különösen indokolt esetben. Este alvás. Pontosabban csak az erős vágy, meg a felettünk tologatott, pakolt székek. Becslésem szerint lehetett vagy tízezer szék ott fent, vagy csak három, amit viszont folyamatosan huzigáltak, rakosgattak. Aztán csak megunták, és hagytak minket aludni.

2004. október 5. kedd

A székhúzogatás szünetének hajnali fél hatkor szakadt vége. Én ugyan tudtam tovább aludni, de Gabi végérvényesen felébredt. Nagyon berágott azon, hogy nem hagyják aludni, és még tovább dühítette, hogy én tudok. Felment az emeletre, vélhetően leteremtés szándékával, de egy ötvenfős japán csoportba botlott, akik reggeliztek. Belátta esélytelenségét és visszajött. Én erre ébredtem fel, és roppantmód meglepődtem, hogy hogy tud valaki bejönni, ha zárva az ajtó, aztán láttam, hogy Gabi az, de akkor is, hogy jön be, ha nem ment ki!? Gondolkodom tehát vagyok, mondta erre a filozófus. Én meg nem gondolkodtam, csak empirikus módon megismert világomban ébredve rádöbbentem néhány lehetetlen dologra. Aztán már persze én is magamhoz tértem, hogy együtt hallgassuk tovább a székeken játszó japán zenekart. Mikor végre csend lett, elhagytuk a szobát, hiszen minek is maradtunk volna tovább. Telefont kerestünk, hogy leszervezzünk magunknak egy ingyen szállást Isztambulban. Reggelink török specialitás volt, rózsalekvár. Kijelentkeztünk a szállodánkból, és a buszirodához mentünk. Ez igazából egy kis odú volt egy öregemberrel, meg egy telefonnal és naptárral. Rajtunk kívül még két utast sikerült az öregnek összeszerveznie. A hátizsákokat otthagytuk, és elmentünk inni egy kávét, még buszindulás előtt.

Busz helyett egy dolmuşra pakolt fel minket az öreg, ami Denizlibe ment, ahol kisbuszra ültettek át, hogy Selçukba vigyen. Velünk együtt felszállt egy szépen megtermett pasas is a nőjével. Nyúlott trikó, makkos cipő. Már majdnem tettem rá valami kellemes megjegyzést, de aztán mégse. Szerencse, mert rövidesen szőlővel kezdett minket kínálgatni, és kiderült, hogy beszél magyarul. Állítása szerint nem volt magyar, csak tanulta a nyelvet, de ezt egy kicsit kétkedéssel fogadtuk, mert tökéletesen beszélt magyarul. A nője német volt, magát is annak mondta. Sajnos a szőlővel és a nyelvtudással sem sikerült kompenzálnia ellenszenvünket. Tudom, nem a ruha teszi az embert, meg hasonlók, de nem is a külseje tett be, hanem az a hatalmas nagy arca, amivel alig fért el a buszban. Saját bevallása szerint n+1 nyelven beszél, persze mindegyiken ugyanolyan tökéletességgel. Foglalkozásaként az írót jelölte meg, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit ír. Nem az, hogy címet nem mondott, de még egy hozzávetőleges kategóriát se, és a nevét se. Leszólt mindent ami szóba került, hiszen mindent jobban tud, ismeri az egész keletet, Törökországot aztán meg pláne. Mélyreható ismeretei jegyében az Isztambul Trabzon távot 250 km-re becsülte, szemben a térkép által sugallt 1100-zal. Öröm volt vele a beszélgetés.

Aztán megálltunk egy pihenőre. Meghívott minket egy teára, meg némi chipsre. Németül újságolta a nőjének – nem valószínű, hogy a felesége lett volna –, hogy nem fizetett érte. Na, hát csak magyar vagy, még ha németül is vagy büszke rá. Végre megérkeztünk Selçukba, és búcsút mondhattunk tudós barátunknak, akinek persze pontos elképzelései voltak arról, hogy hol vesz ki szállást, és hogy annak milyennek kell lennie. Búcsút intettünk, és mentünk az ellenkező irányba. Nem túl sokat, mert azonnal lecsapott ránk egy bőbeszédű nő, és szállást ajánlott. Megalkudtunk, és már ballagtunk is a kocsija felé, amivel elvitt a családi panzióba. Kellemes kis hely, de nem töltöttünk el sok időt, éppen csak ledobtuk a zsákokat, és már mentünk is Efesosba.

Átsétáltunk a városközponton, ahol mellesleg még ma is állnak az ókori vízvezeték boltívei. Nem hiába, nem messze van az egyik leghíresebb ókori város, mai nevén Efes, amiről sört is neveztek el, hogy egy kicsit kevésbé a kultúr oldalról közelítsük meg a dolgokat. Valaha a város a tengerparton állt, de szép lassan feltöltődött az öböl, így nem a vízzel találkozik először az erre vetődő, hanem a buszparkolóval és az azt körbevevő bazárral, mint minden rendes helyen, ahol évente milliónyi turista fordul meg. Utána persze azonnal ott a lehetőség, hogy megvegyük a jegyet, amiért itt le is akasztanak jó néhány milliót. És akkor végre bejutottunk. Nagy tömeget várunk, de ez szerencsére ne jött be. Köszönhetően az utószezonnak, meg annak, hogy a csoportokat nem ilyenkor hozzák.

A bejárat után egy fás ligetbe ér az ember, aminek jellegzetes mediterrán fenyő illata van. Ehhez az illathoz nekem mindig a kabócák zúgása társul, amit mindenfelé hallani lehet nyáron. Mi csak a nagyfeszültség bogár nevet aggattuk rá, gondolom mindenki hallott már távvezetéket zúgni, hát ez pont olyan. A fák egészen eltakarják a várost. Csak kétoldalt látszanak elszórt romok, kövek mindenfelé. Ezek a baloldalon a stadionból maradtak vissza, de ez csak a térképből tudható meg régész végzettség alatt nem derül ki földi halandónak csak úgy, ránézésre.

Nem úgy a színház, ami a fák mögül szinte váratlanul bukkan az ember el. Először fel se tűnt Gabinak, csak mikor kicsit feljebb emelte a tekintetét. Én előnnyel indultam a felfedezésben, mert már jártam itt, és számítottam egy baromi nagy színházra a hegyoldalban. Azt hiszem ez volt a legnagyobb ilyen jellegű színház, amit valaha is láttam. 20.000 néző foglalhatott helyet benne egyszerre, és a Nemzetivel ellentétben mindenhonnan jól látni a színpadot. A felső sorokról nagyon nem tudok nyilatkozni, mert odáig csak a nagyon kitartóak másznak fel, és azok nem mi voltunk. Az akusztika legendás ezekben a színházakban, de azt azért nem hiszem el, hogy a hátsó sorokban bármit is lehetett hallani. Ilyen helyen az idegenvezetők mindig elő szoktak kapni egy papírpénzt és azt csattogtatják a színpadon, miközben a megbűvölt csoport csodálja a csodálatosan hallható zörejeket. Csak az nem szokott leesni nekik, hogy húszan figyelnek feszülten, ellenben eredetileg húszezer kevésbé feszült figyelmű embert kellett túlüvöltenie a színészeknek. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy minimális befektetéssel eredeti állapotába lehetne visszaállítani, annak ellenére, hogy majd kétezer éve építették, illetve faragták a hegyoldalba. Napjaink építészeti remekei nem biztos, hogy megérik a század végét. Éljen az életciklus elemzés!

Innen a szent úton haladtunk tovább, a város belseje felé. Az út kövezetén még látszanak a keréknyomok, amit az évszázados használat faragott bele. Az út végén a sarkon, egy kis téren áll az ókori világ három legendás könyvtárának egyike, a Celsus könyvtár. Igazából csak azért áll, mert annyira híres, hogy a régészék apró darabokból újra összerakták a homlokzatát. Megérte a sok melót, igazán jól néz ki. A földszintet és az emeletet is oszlopsorok díszítik, a bejárathoz lépcsősor vezet fel. Bent a falakban fülkék vannak, itt tartották a tekercseket. Nyilván nem annyit, mint egy mai könyvtárban, de a mainál azért macerásabb volt akkoriban a sokszorosítás.

A könyvtár mellett van Augustus kapuja. Alatta átmenve az agórára juthatunk. Ezen a négyszögletes téren ment a kereskedés, már Jézus születése előtt háromszáz évvel is. Innen indul a kikötői út. Ez vezetett a kikötőhöz, amíg volt tenger a közelben. A könyvtár másik oldalán, az Agustus kapuval szemben áll Hadrianus kapuja. Meg voltak ezek őrülve a kapukért. Ezen a kettőn kívül ott van még az Alsó kapu, Herkules kapuja, Koresszosz kapu és a Magnézia kapu. Valahogy gyanítom, hogy ezen kívül volt még jónéhány.

A város főutcáján mentünk tovább. Másfelé nem is nagyon lehet, mert még jócskán van mit feltárni. Szerencsére a nyilvános budit nem csak feltárták, hanem rendbe is hozták, lehet látogatni, és fényképezkedni. A pottyantósok körben a fal mellett vannak, mint egy hosszú kőpad, lyukakkal, majdnem mint a kerti budik, csak ezeken elöl is van lyuk, mégpedig a higiénia kedvéért. Itt ugyanis volt folyóvíz. Mindenkinek ott folydogált a lába előtt a csatornában, körbe a terembe, és volt hozzá szivacs is. Az elülső lyuk pedig kényelmes hozzáférést biztosított a szennyezett területekhez. Az út melletti romok egy részét üveg borzalommal fedték le, hogy megóvják a mozaikokat, meg egyéb leleteket. Hogy mit, azt nem tudom, mert bemenni nem lehet. Remélem egyszer megnyitják azt is. Nagy öröm lenne bóklászni, csodálni a mozaikokat és az 50-60 °C-os üvegházban haldokló német, amerikai turistacsoportokat.

Ezekről érdemes szót ejteni. Az ipari turizmus csúcsát képviselik. Törökország minden utazási iroda optimális célpontja lehet, sőt, bizonyos részein már az is. Megvan minden, ami a bárgyú turistáknak kell: napfény, látnivalók, tenger, tenger, meg úszómedencés szállodák, mindez megfűszerezve a kelet varázsával. Az utóbbiból persze csak a hastáncos est az, amit látnak, mert a valóság már visszahúzódott a tengerpartról, és a boltos mosolya is egyre inkább a pénztárca vastagságának szól, amihez elég szépen hozzáállították az árakat az utóbbi években. Szóval, az ipari turizmus alapanyagát szülőhazájában felterelik a repülőre, és itt meg is kezdődik a flottul szervezett hét, ami azt szolgálja, hogy úgy kopasszuk meg a delikvenst, hogy örüljön is neki. A Földközi-tengeren fel s alá flangáló luxushajókra szállítják őket, ahol aztán mindent megkapnak, mintha el se jöttek volna otthonról. Aztán ha a hajó valami érdekesebb helyre ér, akkor kiszállás, csoportos látogatás. Egyébként ez is flottul megy, csoportokra osztva, vezetővel. Egy-egy ilyen hajó utasai aztán el tudnak borítani egy egész várost. Persze a szervezők is érzik ezt, ezért vegyész módjára adagolják itt is a csoportokat a romok közé. Mindegyik csoporthoz jár színre fújt idegenvezető, számmal, zászlóval. Aztán a gruppák úgy követik egymást, hogy éppen nem érnek össze. Egy előnye van a dolognak, az ember olyan nyelvű magyarázatba hallgat bele, amilyenbe akar. Már ha angol, vagy német nyelvűbe akar. Mi is nekiálltunk lekagylózni, hogy mit is látunk, de csekély kompenzáció volt ez a tömeg miatt.

Pont Hadrianus temploma előtt akadtunk bele egy ilyen csapatba. A vezetőtől megtudtuk, hogy a templom a környezetbarát termékek ókori mintapéldája. Anyaga ugyanis újra feldolgozott templom. A reliefek gyönyörűek, mind a mai napig jól láthatók a csodás jelenetek, amiket évszázadokkal ezelőtt véstek beléjük. Egy baj van a story boarddal, mégpedig az, hogy mikor takarékosan elhozták egy régi templomból, és beépítették ide, akkor nem nagyon érdekelte őket a képek által megjelenített történet, szóval nem áll össze a mese. Jó hogy belehallgattunk az idegenvezető mondókájába, így legalább tudom, hogy miért nem állt össze a képregény mondandója.

A templom mellett van Varius fürdője. Itt fittyet hányva a szabályoknak jobban körülnéztem a romok közt. Az eldobált üvegek alapján nem én voltam az első. Magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy a magas téglafalak valaha fürdőt vettek körül. Mondjuk a padlófűtés részei még láthatók, de azok is csak akkor, ha az ember tudja, hogy ilyen helyen padlófűtést kell keresni. Egyébként se egészséges a padlófűtés, mert lebegésben tartja a port. Tanulmányozni is kellene, hogy hogyan hatott ez a Római birodalomra, és meggyorsította-e bukását.

Nem messze a fürdőtől a fürdős kurvák főhadiszállását is felfedezték. Cégére nem valószínű, hogy volt, az irányt csak az utca kövezetébe vésett lábnyom mutatta. Mindenre figyeltek ezek. Bár mostanában hallottam, hogy hasonló üzleti szektorban manapság nem fogadnak el bankkártyát, mert igen rosszul eshet a meggondolatlan ügyfélnek, ha valahol bekérik a bankszámla kivonatát, mondjuk hiteligényléshez, és ott virít egy tétel Jorgosz Farbatosz Klub név mellett.

Az út két oldalát klasszikus elrendezés szerint boltok szegélyezik, a járda felett pedig kellemes árkádok álltak, hogy árnyékban lehessen vásárolni. Bár az a gyanúm, hogy már akkor is járdaszegélyig kirakták a motyót a boltosok, mint most is mindenhol a Boszporuszon túl. A járdát végig mozaik borítja. Nem nagyon viselték meg az évek, csak el kéne hordani a helyenként ráborult oszlopokat, meg felmosni, és máris eredeti fényében láthatnánk. A legtöbb témája kapcsolódik a mögötte lévő bolt néhai kínálatához. Nincs új a Nap alatt, mondhatnánk. Mostanában is egyre gyakrabban hirdetnek a járdákon. Ragasztva, festve, vagy vetítve, nem számít. Mondjuk a mozaik jobb lenne.

Újra megcsodáltam Róma kevésbé látványos, fényes dolgait, mint például a csatornahálózatot. Ennek darabjai nem csak itt láthatók, hanem az egész valaha létezett birodalom területét. Az égetett agyag csövek mindenféle méretben léteztek és hasonló idomokkal csatlakoztak egymáshoz, mint a mai csövek. Az illesztéseket azt hiszem gipsszel tömítették, vagy valami hasonló habarccsal. Persze kisebb darabokból kellett összerakni a rendszert, de ennek ellenére azt hiszem, jobban bírták az éveket, mint a maiak, amiket kb. 80 évnyi használatra terveznek. Lassan elértük a város túlsó végét, ahol az állami agóra volt és az Odeon, meg persze egy csomó más épület, amit nem könnyű beazonosítani. Itt el is hagytuk a romterületet, és az aszfaltozott úton indultunk vissza Selçukba, ami innen 3 km. Az út szélén piknikező család erőteljesen invitált minket, így csatlakoztunk hozzájuk egy kis sajt, kenyér, szőlő befalására. Unszolták az olivát is, de nem sikerült rávenniük. Nem is értem, hogy lehet csak úgy megenni, mintha finom lenne. Még a pizzáról is lepiszkálom.

Mire visszaértünk a városba, pont bezárt a bank, mi meg ott álltunk líra nélkül. Kérdezősködtünk, hogy hol lehetne, de mindenki csak mutogatott, hogy erre, meg arra, van valaki, aki vált. Aztán végre valaki nem igazított útba, hanem megkérdezte, hogy mennyi kell. Ezt vártam. Már a kelet se a régi. Friss millióinkkal rögtön elmentünk vacsorázni. Utána teázgattunk és kerestünk egy telefont, hogy Isztambulban az ingyen szállást szervezzük magunknak a Servas segítségével, majd visszamentünk a vendégházba.

2004. október 6. szerda

Reggel a szállásunkon reggeliztünk, mert ez benne volt a szoba árában. Gyakorlatilag a család alagsori konyhájában kaptunk enni. Nagyon családias volt, és finom is. Nem az ilyenkor szokásos tükörtojás, szelet kenyér, tea, hanem házi lekvárok, köztük olyan extrák, mint őszibarack-, füge- és szőlőlekvár.

Reggeli után a római vízvezetékek mentén elindultunk a buszállomásra. Megvettük a jegyet Bergamába, vagyis az ókori Pergamonba, ahol annak idején a pergament kitalálták, csak hogy Egyiptomot bosszantsák. Izmírben át kellett szállnunk, de az egész nem tartott öt percig se és egykor már ott is voltunk. Bebiztosítva az esti utazásunkat, megvettük a buszjegyet Isztambulba, jó borsos, 30 MTl-es áron. Rögtön meg is beszéltem, hogy addig ugyan hagy maradjanak itt a hátizsákjaink, azok úgyse szeretnek várost nézni. Első napirendi pont a taxisok lerázása volt, akik valami hetedik érzékkel kiszúrták, hogy nem helyiek vagyunk, és azt is kikövetkeztették, hogy az akropoliszra akarunk feljutni. Tulajdonképpen igazuk volt, csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy nem akarunk feleslegesen pénzt fektetni a projektbe, meg aztán érdekesebb is gyalog, meg stoppal.

Átvágtunk a városon, úgy toronyiránt. Nem nehéz, mert csak a város mögött álló bazi nagy hegy felé kell menni, egészen pontosan azt kell kiválasztani, aminek a tetején a romok látszanak. Véletlenül elhaladtunk a Vörös bazilika mellett is. Be nem mentünk, de kívülről azért megnéztük. Eredetileg egyiptomi Szerápisz, Izisz és Harpokratész templom volt, amit a második században építettek. Szt. János szerint ez volt az egyike az apokalipszis hét templomának. Volt benne egy szobor, aminek a talapzatában el tudott bújni egy ember, és a szobor nevében szólni, hogy a tisztelt hívő azon nyomban összefossa magát. Egyébként akkora épület, hogy a keresztények is lusták voltak templommá alakítani, inkább építettek egy bazilikát a belsejében. Aztán persze mecset lett belőle, de legalább itt is látszik, hogy a szent helyek nem szűnnek meg, csak átalakulnak.

Innentől kezdett rendesebben emelkedni az út, és persze nem jött semmi, hogy felvigyen. Már kint jártunk a város határában, a régi falak, és az azoknál is vénebbnek tűnő olajfák között, mikor feltűnt egy autó és elhúzott mellettünk. Apuka, anyuka, meg a kisgyerek, aki aludt a hátsó ülésen. Meg is jegyeztem, hogy minek viszik szerencsétlen gyereket, mikor nem érdekli a hely, minket meg igen. Ekkor szólt Gabi, hogy a kanyarban megálltak. Mondtam, hogy jó lenne, ha visszatolatnának. Visszatolattak. Ja, és fel is vittek. Vagy nagyon jó volt a fülük és titokban tudtak magyarul, vagy az empatikus képességeik voltak az átlagnál fejlettebbek.

Már a városban is fújt a szél, de a hegy tetején istentelen időjárás uralkodott. Épp csak körüljártunk néhány romot, már tele volt, szemünk, szánk porral. A hely egyébként fantasztikus. A hegy tetején épült a városnak ez a része, falakkal körbevéve. Az egyik oldalon természetesen az elmaradhatatlan színházat vésték a hegyoldalba. A nézőtér hihetetlenül meredek, a színpad pedig fényévekre van a felső soroktól. A szokásossal ellentétben a bejárat a legfelső sorban volt, tériszonyosak nem hiszem, hogy sokat jártak ide. Az akropoliszt mégsem a színház uralja, hanem Traianus temploma, pontosabban az amit újra felépítettek belőle. Hófehér márványoszlopok álldogálnak a töredezett talapzaton. Az egészen sötétkék éggel a háttérben szinte vakítanak. A templom egészen a szakadékszerű hegyoldal szélére épült. Annyira a szélére, hogy a hegytetőt kicsit boltívekkel ki is kellett bővíteni, hogy elférjen. Sokat nem gyönyörködtünk, hanem menekültünk, a szél elől, ami az a fajta volt, ami egyszerre fúj minden irányból.

Lefelé menet azért könnyebb volt gyalogolni. Már majdnem leértünk, mikor egy fiatal srác felvett bennünket. Mondta, hogy rohan a boltjába, mert jön egy csoport, de utána onnan elvisz az Aszklepionba, ha megvárjuk. Ám legyen, estig van időnk. Mire odaértünk, már egy nagy csapat német fiatal nyüzsgött mindenfelé. Egy pohár teával a kézben figyeltük, hogyan próbálják bepalizni a csajokat, hogy vegyenek valamit. A boltban ékszereket, meg kőből faragott, esztergált tálakat, vázákat, giccseket lehetett kapni. Az egyik lány kinézett valami nyakláncot magának, somolyogtunk magunkba, mert láttuk, hogy nagyon beleesett, csak akkor hervadt le az életöröm az arcáról, mikor megtudta, hogy az ára – valószínűleg – jóval túl van a mutti által biztosított büdzsén. Innentől kezdve hiába győzködte emberünk, hogy milyen jól áll neki, legfeljebb könnycseppeket csalhatott volna ki tőle, Eurót nem. Miután eltűnt a csapat, nekünk is körbemutogatta a boltot, de nem próbált rábeszélni semmire, csak Gabira aggatott minden nyakláncot.

Aztán ígéretéhez híven elvitt az Aszklepionba, ami egyfajta szanatórium volt annak idején. Útközben előadta, hogy régen idegenvezető volt, és megpróbál ingyen bevinni minket, ha ismerős van ott. Valószínűleg nem volt annyira ismerős, mert egy jegyet azért kellett kettőnknek venni. Kicsit körbejártunk Gabival, aztán csatlakozott hozzánk, hogy megvillantsa hatalmas történelmi tudását, meg a hely tökéletes ismeretét.

A mai napig ismeretlen rendeltetésű földalatti alatti alagútba betegeket vizionált, akik a vízben gázolnak gyógyulásuk helye felé, miközben a fenti világító nyílásokból az orvosok azt mondogatták nekik, hogy meg fognak gyógyulni. Ahogy haladtunk, egyre szabadabban szárnyalt a fantáziája, hogy melyik épületet mire és hogyan használtak. Télefosz szentélyében szerinte térdig állt a gyógyvíz, ami a falakon lévő lyukakból spriccelt a vízben körben sétáló emberekre, valamint itt volt a masszázs is. Mikor aztán felmásztam egy magasabb helyre fotózni, akkor ráindult Gabira, mint az várható volt. Felajánlotta, hogy megmasszírozza, stb. A próbálkozás lepattant. Habár a remélt dolgok elmaradása miatt megsértődött, ittunk még együtt egy teát, mielőtt visszaindultunk a városba. A buszpályaudvar környékén kerestünk egy nekünk való kajáldát, felszedtük a cuccainkat, és vártuk, hogy megérkezzen a buszunk, ami visszavisz utunk elejére, vagyis végére.

2004. október 7. csütörtök

Reggel érkeztünk a már elég jól ismert otogárra. Az időjárás semmi jót nem ígért. Szemerkélt az eső, és elég hűvös volt. Gondolhatnánk, hogy az ég is mindjárt sírva fakad, hogy haza kell mennünk rövidesen, de egészen más a szándéka.

A korábban szervezett ingyen szállásunk volt a cél. Elsőként a Taksim térre kellett eljutnunk, ahonnan – legalábbis mi így tudtuk – megy a 44-es busz, amivel eljutunk a családhoz, akinél elszállásolhatnánk magunkat. A Taksim térig egyszerű, mivel rengeteg busz végállomása van ott, így könnyen találtunk buszt, amivel eljuthattunk oda. Közben az eső egyre jobban esett, és siratásból átváltott mosatásba. Mire le kellett szállnunk, már inkább tűnt isten haragjának. Egy bódé mellett furakodtunk a tömegbe, hogy meglegyen az illúzió, nem az esőn állunk. Persze másodpercek kérdése volt a szarrá ázás. Közben kérdezgettünk mindenkit, hogy mi van a 44-es buszunkkal, de nem nagyon tudtak válaszolni. Volt aki mutogatott egy irányba, de nem találtam 44-est. Amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet, eldöntöttük, hogy keresünk valami fizetős szállást a környéken. Első lépésben a szemközti szálloda eresze alá vonultunk. A szálloda maga nem a mi kategóriánk volt, de az eresze elég széles volt ahhoz, hogy előkotorjuk az útikönyvet, ami már kezdett szépen elázni. Arra még jó volt, hogy megállapítsuk, a környéken nincs semmi, amit nekünk találtak ki.

Irány vissza az Aya Sophia környékére, és keresünk valami olcsó szállást. Erről egész pontos elképzeléseink voltak, korábbi utunk alapján. Az Aya Sophia mellett lévő Yücelt Interyouth Hostel volt a célpont. Kihasználva a nagy fene szárazságot, a fotóstáskát, ami szintén ronggyá ázott, becsomagoltam a hátizsák reptéri tokjába, ami békebeli orkán anyagból készült, és úgy raktam a hátizsákba. Vízzel teli cipőinkben slattyogtunk vissza a buszokhoz. Már nem is siettünk, pedig Noé már ácsolta az új bárkát.

Felszálltunk az első buszra, és irány vissza, le a hegyről az Aranyszarv felé. Mire a tengerpart közelébe értünk, már láttuk, hogy ez az eső nem csak nekünk tűnik nagynak. A mélyebben fekvő területeken a boltok előtt már homokzsákok állta, vagy ha nem, akkor az üzletek álltak vízben. Az autók tengelyig, helyenként az ajtóig a vízben, de az élet ennek ellenére nem állt meg. Szépen araszolt a kocsisor a vízben, az út szélén meg a gyalogosok közül néhány bátor próbált tovább jutni, bár ott is bokáig ért a víz.

Lassan visszaértünk Sultanahmet városrészbe. Az eső most már csak szakadt, de már mindegy volt. Célirányosan tartottunk kiszemelt szállásunk felé, ahol azzal fogadtak, hogy nincs szoba, csak később lesz. Érvként végigmutattam magamon, hogy ne szórakozzon már. Erre csak megszánt, és lett szoba, már ha lehet így nevezni. Egy kis odút kaptunk, csappal. Jó, mert a vízből még úgysem volt elegünk, főleg nekem. Az ajtó ugyan zárható, de a zár nyelvét csak egy fogpiszkálónyi fadarab tartja. Lepakoltunk, hogy minél előbb száraz ruhát vegyünk fel. Csalódnunk kellett, nem csak mi, hanem minden, ami velünk utazott kapott az áldásból. A fotóscuccokat vastag pára, vagy vékony vízréteg borította, hogy melyik a kettő közül nem tudtam eldönteni, igazából csak az eredetmítosz lett volna más. Ruháink frissen mosottan kerültek elő, akárcsak a WC papír, ami nedvesen nem tudja ellátni feladatát, pontosabban érintésre átszakad.

Kifeszítettük a szárítókötelet, és kiteregettünk, meg szétpakoltunk mindent, hogy száradjon, aztán vártunk. Vártunk, hogy száradjanak a cuccok, és hogy elálljon az eső. Aztán meguntuk, mert hideg, párás időben nem szárad semmi, és az eső se mutatott hajlandóságot a kimúlásra. Az ablak alatt – ami természetesen szimpla volt – lassan szivárgott be a víz. A falon ékeskedő kopott, koszos és hólyagos tapétán pedig nedvességfoltok kezdtek megjelenni, amit csak úgy tudtam értelmezni, hogy már a fal is átázott. Felöltöztük legkevésbé vizes cuccainkba, és elindultunk megkeresni a ciszternát, amit eddigi Isztambulon át vezető útjaink során mindig elkerültünk. Ennek az is lehet a magyarázata, hogy egy földalatti építmény nem túl szembeötlő, pedig érdekes helynek ígérkezett. Szerencsére nem volt túl messze a szállásunktól és az eső is már emberivé szelídült.

A lejárat eléggé kis jellegtelen, de hát eredetileg nem arra találták ki, hogy turisták mászkáljanak benne. Ennek ellenére olyan kivitelbe készült, hogy a néphiedelem elsüllyedt palotának hitte, még most is így hívják törökül, vagyis Yerebatan Sarnici. Felénk csak úgy ismerik, hogy Bazilika ciszterna, ami jóval kevésbé regényes, de az eredeti funkcióról azért sokkal többet mond. 532-ben építtette Jusztiniánusz császár, aki nem jeleskedett visszafogottságból, így lett a víztározó 140×70 méteres. A tetőt 336 oszlop tartja. Mondjuk ezek a számok még érthetők, mert az ember kiszámolgatja, hogy mégis mennyi vizet iszik, használ valaki naponta, hányan vagyunk, mennyi időre kell vizet tárolni, szorozgat, aztán kijön, hogy 68.600 m3, de hogy kinek jut eszébe, hogy mindezt művészi szinten kell megvalósítani, az rejtély. Nem vagyok ellene a faragott oszlopoknak, csak feleslegesnek tűnik. Persze néha azért határozottan úgy érzem, hogy az akkori embereknek igazuk volt, hogy az élettartamot úgy tudták csak elképzelni, hogy legyen a lehető leghosszabb.

Szóval ide mentünk. A bejárat után leballagtunk a lépcsőn, és megdöbbentünk. Kivételesen nem a méretek, vagy a szépség miatt, hanem mert művészeti akcióként az egész teret teleaggatták fehér gömbökkel. Borzalmas volt. Idegeim nem voltak túl jó állapotban, valószínűleg azok is átnedvesedtek, úgyhogy teljesen kiakadtam. Utólag a fényképeken persze jól néz ki, nem is érti senki, hogy miért utáltuk annyira. Na, mindegy, ezt tudjuk be fotós tehetségemnek, amit a biztonsági őrök nem hagytak kibontakozni teljes valójában. A ciszternában most is áll a víz, amiben az egész tükröződik. Fantasztikus. Na, nem a labdák alatt, hanem hátrébb, ahová már nem jutott. A teret egy kanyargós hídon lehet bejárni, ahonnan fényképezni is szerettem volna, persze állvánnyal, hiszen a világítás csak a hangulat miatt volt. Meglepetésemre az őr letámadott, hogy ilyet nem lehet. Először azt hittem, hogy fotózni tilos, de nem. Azt lehetett. Sőt lehetett vakuzni is, de állványt azt nem volt szabad felállítani. Így aztán a táskára raktam a fényképezőt, az állványt meg magam mellé, de így se volt jó. Mutogatta, hogy áll az állvány. Mutogatós beszélgetésünkkel rákérdeztem, hogy fektetve jó, vazze? Szerencsére az utolsó kifejezést nem értette, de jelezte, hogy az előbb még nem így volt. Tehát tisztáztuk, mindent lehet, de az állványt csak fektetve használhatom. Ez két dolgot eredményezett: egyrészt újfent megállapítottam, hogy a hülyeség nem ismer határokat, etnikai, vagy vallási csoportokat, másrészt azt vettem észre, hogy pillanatok alatt ellőttem másfél tekercs filmet, természetesen állványról, felállított állványról.

Miután kellőképpen végigfotóztunk mindent a nyakunkba csöpögő vízben, – mert ide is beszivárgott a víz és szépen csöpögött a plafonról – visszamásztunk az utcaszintre. A kijáratnál a keleti kereskedők leleményességét példázva várt ránk egy mosolygós ember egy halom esernyővel, és úgy lehúzott, ahogy pofája volt. Persze vehettünk volna mondjuk napszemüveget is, annak biztos nyomott lett volna az ára, de az nem kellett, hát 15 millát adtunk ki egy esernyőért, amit másnap 3-ért is láttunk. Így felfegyverkezve indultunk Isztambul szívébe, a bazárba, mondván az is fedett. Esernyőink minőségellenőrzését valószínűleg valahol a Szaharában végezték, mert a víz egy jelentős részét átengedték, igaz porlasztva.

A bazárban mindig van mit nézni, igaz az itteni azért mégsem az az igazi keleti, sokkal inkább hasonlít a plázákra. A boltok 99 %-a a turistákra van berendezkedve, a maradék 1 % meg olyan, hogy nem a turistáknak van szánva, de ott is ők vásárolnak. Mire kijöttünk, már alig esett, úgyhogy tettünk egy sétát a Sultanahmet parkban. Ez az a park, ami az Aya Sophia és a Kék Mecset, helyesebben a Sultanahmet mecset között van. Az Aya Sophia meglátogatását kihagytuk. Nem csak azért, mert láttuk már, hanem azért is, mert úgy nézett ki, hogy a törökök itt próbáltak meg felzárkózni elsőként az EU-hoz, és a jegy árát kb. 10 €-ban határozták meg, amit a valóságtól elrugaszkodottnak éreztünk. Inkább kintről csináltam pár képet. Belül úgyse maradt semmi a régi gazdagságból. Már akkor kirabolták, mikor még keresztény templom volt, abból is a leggazdagabb a világon, sőt talán úgy is mondhatnám, hogy a valaha létezett leggazdagabb. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem az muszlim hódítók tették, hanem a keresztes seregek, akik isten nevében mentek rabolni, de nem bírták ki a „határig”. Egyébként ezt is Jusztiniánusz építtette, és a legenda szerint mikor először belépett, csak annyit mondott: Ó Salamon, lenyomtalak! Na, jó nem pont ezeket a szavakat használta. Egyébként ez még csak nem is volt igazán nagyképűség a részéről. A kupola belsejét 30.000.000 darab arany mozaik borította, a kaput pedig vastag aranylemez. Maga a kupola most is hatalmas, de nem az eredeti, mert azt annyira kecsesre tervezték, hogy 11 évvel a megépítése után egy földrengésben beomlott. Később az Ottománoknak is újjá kellett építeni, ők erősítették meg a szerkezetet. Mikor mecsetté alakították kapott két minaretet is, aztán később még kettőt. Érdekesség, hogy a mihráb, vagyis a Mekka irányát mutató imafülke mellett Mátyás király két gyertyatartója áll, amit még a budai várból zsákmányolt Szulejmán, hogy Allah növessze szakállát, de befelé! Lassan az ázott Nap is lefelé ta

Címkék: élménybeszámoló

Kapcsolódó hírek:

  Törökországi utazás

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Káposzta János 8 órája új videót töltött fel:

Káposzta János 8 órája új videót töltött fel:

Káposzta János 2 napja új videót töltött fel:

Káposzta János 2 napja új videót töltött fel:

Káposzta János 5 napja új videót töltött fel:

Káposzta János 5 napja új videót töltött fel:

Káposzta János 1 hete új videót töltött fel:

Káposzta János 1 hete új videót töltött fel:

Káposzta János 1 hete új videót töltött fel:

Káposzta János 1 hete új videót töltött fel:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu