Az urartu-kori vár maradványai

Törökország legnagyobb tavához érkeztem. Az érkezést -  ugyanúgy, mint Isztambulban - itt is egynapos alvókúra követi. A szervezet regenerálódását azonban hirtelen vasajtók hangos nyitása-nyikorgása szakítja meg: napfelkeltekor ( hajnali fél három ) minden kereskedő a maga rendje módja szerint komótosan kezdi kirakni portékáját boltja elé. Mire szememet kinyitom, már megjelent a sokadik csibeárus, a pék eladta egész napi kenyerét, és a halasok is túlvannak már az ötszázadik pisztrángon. Reggel nyolc óra van… Lekászálódok a hotel szalonjába.

A hotelt általában tilos elhagyni addig, amíg meg nem ittál a recepcióssal 5-6 csésze teát. Teázás közben Muzafer bey megtudja, hogy Magyarország a világon van, sőt egy órával később már az egész kerület tudja, hogy ez a két kirívó alak… na ők a magyarok ( magyar vagyok ÉS turista). Aki pedig ezt nem tudja, az néz, mint a kaszton kívüli a maharadzsára.

Van az utolsó nagyváros az iráni határ előtt. Pályaudvaráról napi rendszerességgel indulnak buszok Tabrizba, az Urmia-tóhoz, Teheránba. Igazi ázsiai élet folyik itt, a főutcán birkanyáj vonul el, egyre több az utcán a kéregető, a piacok már inkább iráni, orosz  és indiai árukkal vannak tele. Az élet általában délután 6-kor véget ér, a boltok-vendéglők bezárnak, a teázókban lassan-lassan elfogy a tea,  elszivárognak a vendégek. Az élet megáll Vanban… Egészen este 9-ig. Ekkor ugyanis az Aslan Hotel-lal szemben különös népség üti fel a fejét. Ők a násznép, és a Beyaz Saray-ba igyekeznek. A Beyaz Saray egy esküvői szalon, ilyenkor nyáron rendkívüli forgalmat tudhat magáénak. Van egy szintis-dobos-énekes felállású zenekaruk – két éve ugyanazokat játsszák, a dallamok többségét fejből is tudom már. Egy-egy török esküvő 400-500 vendéget jelent. És nagyon sok pénzt. No nem a vendégek jóllakatása miatt, a menü max. 2 pohár üdítő és némi kis sütemény. Törökországban még élnek a régi oszmán szokások: ha asszonyt akarsz, arany, lakás, autó, pénz, hozomány… Ha nincs asszony, semmi gond, megteszi a szamár (!!!) is. A szamarat inkább mégis mint univerzális közlekedő- és szállítóeszköz használják. Elegy az olyan helyekre is, ahol még a Tofaş (török népautó) sem jár. És bizony, itt inkább az „olyan helyekre” kell elmenni. A régi várhoz (Van kalesi).

Vagy fürdeni egy elcseszett kis tóparti falucskánál. Fürdeni, nem úszni, mert a víz olyan sós, hogy negyed óra alatt kikezdi testhajlatainkat. Akdamar szigetére, hajókázni, megkukkolni az örmény templomot. Luxus, de kipróbálhatjuk a vani kikötő egyik haléttermét – százezrével zúdulnak majd ránk a moszkítók ( nem csípnek, csak zizegnek, meg belerepülnek az ember szájába ). Ha hegymászó beállítottságúak vagyunk, nyugodtan kiélhetjük magunkat, 4000m-es hegyek között fekszik Törökország legnagyobb tava, a Van-tó.

No, most hadd szóljak Van legnagyobb nevezetességéről, a Van-macskáról ( Van kedisi )! Ez egy hófehér, lompos állat, egyik szeme kék, a másik sárga. Állítólag a tóban úszik és szereti az emberek társaságát. A jelenséget iráni szobrászok örökítették meg a jövőnek: a város felé haladó főúton monumentális méretű macskaszobrot készítettek gipszből. A szőrszín és a szemszínek stimmelnek, a bajusz viszont egyre inkább rozsdásodik. Ha ezen nemes lény létezését valaki kétségbe vonná, látogasson el a vani egyetem macskaházába (Kedi evi). Kicsit messze van, de megéri, nagyon aranyos állatok!!!