Ha törökországi úti ajánlatokat, prospektusokat nézegetünk, aligha ússzuk meg Pamukkaléba invitáló fakultatív programok nélkül. Hogy mennyire is fakultatív egy-egy ilyen trip, továbbá hogyan kell elképzelni egy-egy ilyen utazást, arról lesz most pár szó. A történet kezdődjön egy Isztambulban bolyongó, óvatlan magyar turistával (ez volnék én, siralom tudatlan), aki fényképezőgéppel és térképpel a kezében járta a város ódon utcáit Eminönü kerületben, a kvázi-fedett bazárként funkcionáló aluljárókat (Eminönüben ilyenből is akad, elég szép számmal), átringatózott azokon a régi, büszke gőzösökön a Boszporusz túlpartjára, hogy végül a Haydarpaşa vasútállomásnál kössön ki. Na, onnantól kezdve szabadult el a pokol. „Holnap, vagy holnapután, valamikor biztos lesz vonat” — mondta volna egy szikár, nagybajuszú, acélkék öltönyt viselő öregúr, aki éppen a jubileumi 50. évét töltötte a Török Állami Vasúttársaság (TCDD) — a fluktuációs jelenségeket még csak hírből sem ismerő — kollektívájánál.

Haydarpaşa, Isztambul ázsiai oldalának pályaudvara

Mivel azonban az első pamukkalei utam idején nem 1970-et írtunk, be kellett érnem potom két óra várakozással. Nem, nem a jegypénztáraknál kígyózó sorok miatt, csupán a jegyárus nénik ebédje sikeredett kicsit hosszabbra a szokásosnál. A dolgok ezután már a normális kerékvágás szerint alakultak — így természetesen a sorban állás izgalmas órái sem maradtak el, maşallah. Állóképességem jutalma egy, a Pamukkale Ekspresi-re szóló másodosztályú vonatjegy (helybiztosítással, később kiderül, hogy ez arrafelé mit is jelent), potom 7400000 líráért. Ezért a pénzért akkoriban 7,4 darab Cetezen márkájú ébresztőórát lehetett venni a már fentebb is említett aluljárók valamelyikében. Igen-igen, az árus odaadott volna hét teljes ébresztőórát, a nyolcadikat meg szétszedte volna, és megkaptam volna az alkatrészeinek ránézésre 40%-át. Törökországban akkoriban valamiért mindig minden modulo 1 millióba került. Visszatérve az öltönyös öregúrra: a régmúlt ködébe vesző időkben elhangzott szavai 2001-ben sem voltak idejétmúltak. Vonat csak másnap volt, ráadásul este, így a „majd nézem a tájat, ha unatkozom és közben fényképezek” nevű manőver nem jöhetett szóba. Zenét hallgatni szintúgy nem lehetett; noha a jármű sebessége csak egyszer-kétszer lépte át a bűvös 40 km/órát, ennek ellenére az utazás röpke 14 óráját tisztességes rázkódás és felettébb bántóbb hangjelenségek (sínek, kerekek, fékek, rugók) színesítették.

Szóval kidöccentettünk a H. Paşából, méghozzá (kicsit meglepetésként is ért) percre pontosan. Szintén percre pontosan érkeztünk meg a következő megállóhoz, a csak többpercnyi gyakorlás után kiejthető Sögütlüçeşme állomásra, ami de facto a Fenerbahçe stadion hivatalos tömegközlekedési megközelítési pontja. Isztambulban simán használják a vonatot helyi tömegközlekedési eszközként, olcsó is, sok megálló és sok utas is van, maximálisan megéri fenntartani. Így hát a Fener stadionnál is felszállt egy kisebb zászlóaljnyi török, annyi, amennyivel ha Eger várát nem is lehetett volna bevenni, de az apróbb várakat, például Miskolc vagy Kassa, simán le lehetett volna rázni, mint a diót. Aznap este azonban úgy tűnt, hogy a „kivétel erősíti a szabályt” elve érvényesül, valahogy mindenki Pamukkaléba akart menni.

Átrobog a vonat Kocaeli városán...

A Pamukkale Ekspresi vagonjai—szerelvényei—fülkéi felettébb változatos képet mutattak. Legalább olyan jó szociográfiai kutatási terep volt, mint a Keleti Pályaudvar környékéről induló trolibuszok utasterei (és megállói). A fülkékben élénk társasági élet folyt, ez leginkább a hagymáslahmacun- és a ropievésben mutatkozott meg. Tekintettel az augusztusi melegre, elég erős képviseletet kaptak a helyi, diszkont kategóriás szénsavas üdítőitalok is. Masszív dohányzás is folyt a fülkékben; nem csináltak nagy ügyet abból, ha elfogyott egy-egy szál: elő a következőt. Ha éppen rágyújtottak, nem felejtették el megkínálni a messziről jött magyar utast sem, s mivel az ilyetén visszautasítás nagyon csúnya dolog a törököknél, én is szívtam non-stop, de tényleg non-stop; Isztambultól Pamukkaléig.

Jobbra tőlem egy muzulmán családfő ült. Szembe vele a családja, két fejkendős hölgyemény. Elég fura triót alkottak ők hárman. Az utazás tizennégy órája alatt kábé egy mondatot, ha beszéltek egymással, csak ültek komoran és néztek előre pókerarccal. Mintha tilos, vagy szégyellni való lenne egy mozdulat, egy hang, egy gesztus, egy akármi. Szemükben azonban ott volt egy megfoghatatlan feszültség, körülöttük pedig egy kínos atmoszféra — bizony nem csak én éreztem úgy, hogy valami nem OK velük, helyi szinten is kilógtak az utasok közül. Tíz év telt el azóta, de máig is csak tippelni tudok, miért viselkedhettek így.

Tőlem jobbra egy hajóskapitány-tanonc ült, tankönyvei társaságában. Szintén muzulmán. Ő már nem utaztatta a családját, csak fényképeket mutogatott a menyasszonyáról, meg valamiféle hivatalos családi magánokiratokat. Meglehetősen szürke, hétköznapi figura volt (még annak is középszerű), az a „belesimulok az ötvenmillióba” típus.

Fölöttem — igen — egy jó humorú (feltehetőleg, mivel akkoriban nem tudtam törökül), mosolygós, cérnavékony emberke ült/feküdt. No, nem mintha a török vonatok emeletesek volnának, de ezek a keleti emberek valahogy mindig új és új leleményekkel rukkolnak elő, ha helycsinálásról van szó. Hősünk már évekkel ezelőtt rájöhetett, hogy a maga 45 kilójával és 154 centijével prímán elfér az ülések feletti csomagtartón, így tehát rutinosan, egy jókora puha pléd társaságában érkezett a fülkébe.

Melegvizes teraszok, Pamukkale

Volt még egy-két család rajtuk kívül a nyolcszemélyes fülkében, fél lábon, fél fenéken, ülés alatt, stb. A legjobb a kisbaba volt, nem is volt már annyira baba, olyan másfél év felé járhatott. Őt egy függőágyban helyezték el, a függőágy a fülkékben található két csomagtartó vasrúdjához köttetett ki. Elvolt a bebek, egészen addig, amíg nem ment le a Nap. Ekkor aztán feltámadt benne a szerepelni vágyás, de ezt nem bekakilással meg sírással hozta az utasok tudtára. Szótlanul is ügyesen kommunikált, kézről kézre adták, 15-20 kilométerenként más utasnak ült az ölében, más utas babusgatta. Mintha a sajátjuk lett volna.

Ebben a miliőben érkeztünk meg első nagyobb állomásunkra, Eskişehirbe, este 11-kor. Itt aztán fürge lábú, önjelölt garszonok ugráltak fel a vonatra és igyekeztek az állásidő alatt a lehető legtöbb teát rátukmálni az utasokra. Egész jól csinálták, szinte mindenki ivott egyet-kettőt. Eskişehirben még annyi történt, hogy az addig amúgy sem a Stille Nachtot duruzsoló villanymozdonyt kicserélték egy ránézésre két generációval korábbi dízelmozdonyra, innentől kezdve a sín-kerék-fék-rugó nevű progresszív kvartetthez egy fáradhatatlan perkusszionista is csatlakozott, hol 400-as, hol 800-as tempóban (hegymenet-völgymenet) ütve a tutit. 8 órán keresztül.

A vár Afyonban

Éjjel kettő-három körül furcsa illat kezdett egyre inkább elhatalmasodni az addig egyáltalán nem virágillatú utastérben. Afyon környékén jártunk, itt jön be a képbe Zrínyi Miklós „Ne bántsd a magyart…” kezdetű műve. Afyon még ma is a törökországi máktermesztés központja, végeláthatatlan mákmezőkkel. Én ugyan éjjel semmit nem láttam a mezőkből, viszont a virágzó mák illata, ahogy keveredett a vidéki, érintetlen táj fenyveseinek friss gyantaillatával, hajnali párájával — nos, az valami utánozhatatlan volt. Ez lett volna az a híres-hírhedt török áfium?

Két óra késéssel, reggel 7-re értünk Denizlibe. Innen Pamukkale minibusszal 10 perc, mi is innen folytatjuk a jövő héten.